2016. szeptember 25., vasárnap

2. Fejezet

Hey ho, let’s go! Sok késéssel, de meghoztam a második fejezetet, ennek oka pedig az, hogy csak ma sikerült a laptopomat kivakarnom a füzetek, jegyzetek, vázlatok és minden egyéb finomság alól. Na de a lényeg, a lényeg, itt van. A részek nehezebben születnek meg mint ahogyan azt szeretném, ugyanis minden problémámmal teljesen egyedül maradtam és mire végzek egy dologgal, azonnal jön másik kettő. Mit ne mondjak, tartom a hátam, mert egyebet nem igazán tehetek… Viszont, itt a rész, ami jó hír! Legalábbis nekem. Nem is húzom tovább az igét, köszöntöm az új feliratkozót, a visszajelzéseket és Ravennának az ingyen reklámot.
Jó olvasást!

NoyxFeyPress


**********



- Nem tudja, hogy az édesapja miért tehette? - a teát készítettem és a kérdés meglepett, háttal álltam a nyomozó úrnak. Néhány perccel előtte tudtam meg, hogyan is történt az addig balesetnek hitt esemény. Megfordultam és elé tettem a csészét, fogalmam sem volt mit felelhetnék neki.
- Hogy vajon miért ivott a gyógyszereire egy liter alkohol, majd miért is szállt autóba utána? Valóban tőlem kérdezi mindezt, miután elmondtam hogy három hónapja fel sem vette nekem a telefont? Nem, minimális sejtésem sincs, miért tette mindezt. Amióta csak az eszemet tudom, alkohol problémái voltak és emellett nem egyszer elvert. Bennem csak ez a két szálka maradt meg, emellett felnevelt és anyám helyett is ott volt nekem józan pillanataiban. Ennél többet nem tudok mondani. - fejeztem be és végig a szemeibe néztem. Már beszéltem előző nap, ahogy megérkeztem egy rendőrrel, be kellett mennem a kórházba is és egyszerűen semmi kedvem nem volt ennél többet magyarázni ugyan azok miatt az ostoba kérdések miatt.
- Mégis elköltözött tőle. Megtudhatom miért?
- Nézze… - előrébb hajoltam és az asztalra könyököltem, nem akartam jobban belebonyolódni a beszélgetésbe, ugyanis ez éppen elég fájdalmas volt nekem anélkül is. - Mint mondtam, ivott és vert. Többet nem tudok mondani.
Az úr jóízűen szürcsölgette a teát amit éppen otthon találtam. Ez is furcsa, hogyan is hívjam a házat? Otthonnak? Apám régi házának? Vagy minek? Maradtam az ideiglenes otthon megnevezésnél. Közben méregetett, és a házat is szemügyre vette. Tudtam, hogy ez a munkája de akkor is felkavart  a kérdezősködése. Ötletem sem volt vajon apám miért tette azt, amit tett. Általában ha ivott, sosem jutott el a kocsiig és nem is akart. Hiba volt ott hagynom, már beláttam, de mit tehettem volna alig húszévesen? Pedig hálás voltam neki rengeteg mindenért, de a piát meg a bántást nem tudtam neki megbocsátani.
Készítettem magamnak kávét miután a nyomozó elköszönt és ott hagyott, egyedül maradtam ismét és megpróbáltam felhívni Ravennát, sikertelenül. Folyamatosan csak azt hajtogatta a telefon, hogy a szolgáltató nem elérhető, ismételjem meg a hívást később. Egyfolytában ezt csinálta és őszintén már miatta is aggódni kezdtem. Fogalmam sem volt, hogyan fogom mindezt végig csinálni egyes egyedül, ahogy azt sem hogy mi lesz velem ha még Revvel is történt valami. Emellett pedig apám ismerőseit is barátait is értesítenem kellett a temetés időpontjáról. Keresni kezdtem hát egy jegyzetfüzetet, vagy bármi mást, hátha írt le telefonszámokat és neveket. A telefonja már nem volt meg, mert azt a rendőrök bent tartották a nyomozás miatt. Elképzelni sem tudtam, mire várnak, hogy valami drogbanda felhívja vagy mi? Megtaláltam, amit kerestem és felcsaptam a kis jegyzetfüzetet. Elolvastam a neveket, némelyiket ismertem régről, de ahogy láttam, új cimborákra is szert tett. Felhívtam mindenkit és fogadtam a részvéteket, aztán az utolsó hívás után kinyomtam a telefont és leültem a konyha egyik székére.
Valahogy a háztól mindig kivert a víz, és ahogy ott ültem egyedül, szinte éreztem hogy valahonnan hideg jut a konyhába. Megnéztem az ablakot, de jól zárt. Akaratlanul is megöleltem magam, betudtam annak a sokknak és tudatnak, aminek ki voltam téve. Kicsit összeszedtem a gondolataimat és elpakoltama csészéket, amiket nemrég elmostam. Aztán megcsörrent a telefonom, ami miatt ugrottam vagy másfél métert és a szívem ezerrel zakatolni kezdett, mintha egy gőzmozdony kerekeivel rendelkeztem volna odabent. A kütyühöz siettem és elolvastam volna a nevet, de helyette egy számomra ismeretlen szám volt. Ó, Istenem, ilyenkor mindig megbántam, hogy olyan ostoba és ijesztő dolgokra gondolok. Nem tehettem róla, egyszerűen ilyen voltam. De egy kis habozás után felvettem a telefont.
- Igen…? - hebegtem erőtlenül, mintha magával Samarával beszéltem volna.
- Halihó te lány! Annyira sajnálom, láttam a rengeteg hívásodat, de a hegyekben nulla térerő van és még rendes melegvíz sincs! - Rev hangja olyan közelinek tűnt, mégis messze volt, és abszolút nem tudtam elhelyezni, vajon merre lehet. Elfelejtettem.
- Szent ég, már azt hittem valami sorozatgyilkos az. - sóhajtottam kicsit elmosolyodva, jó volt végre hallani a hangját és a legborúsabb időszakomba is színt tudott csempészni. - Hogy vagy?
- Egy sorozatgyilkossal is jobban járnál, hidd el nekem. Köszi, jól, a srácok bevágták egy helyi motelban a szunyát és egy hete először találtam egy működő vezetékes telefont. Még a videókat sem sikerül felnyomni a netre, szóval… Ja, megvagyunk. És te? Olyan borzalmasan siralmas a hangod. - a kis frissessége jól esett, tudtam hogy ezek szerint túl sok kávét és teát ivott egyszerre, mert akkor volt ennyire elemében. Nem is tudtam, hogyan mondjam el neki, hiszen nem akartam lelohasztani a kedvét.
- Hát… Foxrock-ban vagyok. Itthon. Apa meghalt. - mondtam az orrcimpámat birizgálva és felnéztem az emeleti lépcsőn, fel a régi szobám ajtajára és elindultam felfelé. Ravenna hosszú ideig csak hallgatott, nem találta a szavakat és emiatt nem is okoltam. - Csak tesómként úgy gondoltam, neked is tudnod kell róla. Igazából csak a temetés után akartam elmondani, miután rendbe tettem magamban is a dolgaimat. De talán jobb így. - tettem hozzá.
- Annyira sajnálom Kelly. - nem kérdezett semmi mást, tudta hogy elmondom ha szeretném, ha pedig nem akkor hiába is kérdezi. - Én pedig pont ilyenkor nem vagyok ott melletted…
- Nekem elég az is, hogy vagy. Nem kell semmi, csak elintézem a dolgokat és még ötletem sincs, mit kezdjek a házzal… - beléptem a kis levendula színű szobámba és mindent úgy találtam, ahogyan anno hagytam. - Talán eladom. Ha maradnék, messze lennék tőled, na meg a munkától is.
- Ahogy neked a legjobb. Nézd, ha most elindulok, akkor holnapra nálad is vagyok… - kezdte el, de közbe szóltam.
- Meg se forduljon a fejedben. A srácoknak szükségük van rád, és amúgy is, egy nyaralás nektek és nem akarom, hogy elrontsd miattam. Egyébként is, elég nekem egyedül végig nézni majd, ahogyan sírnak az emberek a temetésen.
- Biztos?
- Biztos.
- Tuti?
- Fix. - kuncogtam bele a telefonba, bár nem azzal a régi megszokott boldogságommal.
- Ha felkeltek a többiek, szólok nekik hogy hívjanak fel. Ismered őket. - ami azt illeti, nem ismertem őket. Csak hallottam róluk, meg megnéztem egy-két videójukat mert Rev bátyja, James, és a haverjaik csinálták a bolondos dolgaikat. Őszintén, mindig kirángattak a mindennapi szürkeségből.
- Öhm… Nem. De most azt hiszem jobb, ha letesszük mert elég rosszul érzem magam ebben a nagy para házban. - vallottam be és kimentem a szobából a folyosóra, ami a fürdőbe vezetett, de inkább lehúztam a nappaliba. Tényleg nyomasztó volt a légkör az egész házban, pedig tudtam hogy csupán a képzeletem szüleménye minden egyes hang, ami nem lenne odaillő.
- Rendben van, Quinny. Ha lesz lehetőségem, még hívlak, lehet a többiek is. Ha nem akarod, nem mondom el.
- Mindegy. Csak vigyázzatok magatokra. Szia… - köszöntem el.
- Szia.
Megszakadt a vonal és a telefont az asztalra tettem. Nem tudtam egy falatot sem enni, csak voltam az éterben és nem tehettem ennél semmi többet.
Az idő klisésen borús volt, a temetésre pedig el is eredt az eső. Mintha komolyan fent meg lett volna írva, hogy pont ezen a napon zuhognia kell az esőnek. Kaptam egy esernyőt, ugyanis én nem vittem magammal és csendesen néztem ahogy a pap elmondja az áldásokat apám sírja felett kint a temetőben. Mindenki eljött rá, rengetegen szerették apámat és ennek igazán örültem. Csak a tulajdon lánya nem volt mellette… Ott, abban a pillanatban átkozni kezdtem magam. Pedig nem tehettem már semmit. Fel kellett fognom és dolgoznom, hogy hirtelen a sorsom végérvényesen is a tulajdon vállamon pihent és már senkinek sem tartoztam elszámolással az életvitelemmel kapcsolatban. Mindenki felmarkolt egy kis földet és a koporsóra hajították, én voltam az utolsó aki megtette ugyan ezt. Conall Quinn, élt ötven évet. A földet finoman ejtettem le, a koppanás szimbolizálta az ürességemet legbelül, amivel leért a fedélre a kis adag föld és a papra néztem, hogy tegye amit ezután kell.
Nem szerveztem semmilyen tort, hamar véget akartam vetni az egésznek, hiszen magam sem voltam mazochista. Fogadtam ismét a részvételeket, kezet fogtam apám legfőbb barátaival és a jó öreg ismerősökkel is beszéltem néhány szót, akik csecsemőkorom óta ismertek. Őket is megviselte az egész és jól esett, hogy ennyi ember a barátja volt.
Néhány nap múlva megkaptam a hivatalos levelet is, amit apám akart még halála előtt. Vagyis hogy ne ügyvéd mondja el a végrendeletét, hanem hogy a kezemhez kapjam a papírt. Nem értettem, hiszen semmije sem volt a házon kívül. Aláírtam az átvételt és becsuktam az ajtót, ahogy a postás búcsút is intett. Felnyitottam a borítékot és elolvastam a legapróbb betűsrészt a legelején. Majd a szemeim a fontosabb részekre siklottak és egyszerűen úgy éreztem, mintha egyszeriben megnyílna alattam a föld és bezuhanyok a semmibe. Az összeg több volt, mint amennyit bármikor is megálmodtam, egy olyan munkáról sem tudtam, amiből ennyi pénzt kereshetett volna. Le kellett ülnöm a konyhaszékre és ismét elolvastam az összeget, ami a papíron virított. Nem nevezett meg más örököst, csak egyedül engem. Napról napra több minden omlott a nyakamba és csak szabadulni akartam a helyről, amilyen gyorsan csak lehetőségem nyílt rá. Elővettem a telefonomat és tárcsáztam Revet, ilyenkor ő tudott csak válaszokat adni a bennem felmerülő kérdésekre. Felvette, ami meglepett. Ezek szerint volt térerő végre.
- Ne haragudj, hívni akartalak! Csak Aleks meg James eláztatta az egész hotelszobát. Hogy vagy?
- Most kaptam meg a papírt, az örökölt dolgokról. - mondtam a papírt az asztalra helyezve, megköszörültem a torkomat a telefonba hümmögtem. - Hét számjegyű… - Rev konkrétan szerintem szívrohamot kapott odaát, vagy nem is tudom. Mert jó ideig nem is szólalt meg. - Itt vagy?
- Igen, itt. Hűha… Most gazdag lettél. - nos, őszintén felnevettem, mert elképzeltem az arcát ahogy ezt mondja.
- Nagyon. Azt sem tudom mit kezdjek ennyivel. Csak azt tudom, hogy haza megyek és felmondok. Aztán még meglájuk. De már látni akarlak… - vallottam be és elmosolyodtam, immár könnyebb lélekkel. Nem a rengeteg pénz miatt. Hanem amiatt, hogy apám végre békében nyugodhatott.
- Akkor? Költözz ide! Hozzánk. De mivel ismerlek, akár a környékre is jöhetnél. Na? - éreztem a hangján, hogy tényleg örülne neki és ez nagyon jól esett. - Na és… Nem csak én örülnék neked. Tudoood a srácok is szívesen megismernék már az én legjobb barátnőmet.
- Hogy nekem is fogkrémet kenjenek a hajamba? - emlékeztem arra az érdekes sztorira. A lényeg az volt, hogy Ravenna születésnapját ünnepelték, amire sajnos nem tudtam elmenne tavaly, így Skype-on keresztül követtem az eseményeket. Ott pedig meglepetés gyanánt egy egész tubusnyit kentem a hajába, miközben Rev kívánt a gyertyaelfújás után. - Kösz, ezt inkább kihagyom.
- Azért imádnád őket, azzal a kis bolondos fejükkel együtt. Tehát akkor mikor is jössz?
- Hamarosan. Ígérem. - mondtam és felírtam idő közben a jegyzetfüzetembe a bankszámlaszámot. Nem is tudtam, hogy bármi köze lett volna apámnak egy bankhoz is. Áh, de már semmit sem tudtam…
- Biztos?
- Tuti.
Úgy döntöttem, hogy nem adom el a házat. Beadtam a derekamat és beláttam, muszáj megtartanom, hiszen mégis csak az én házam lett és nem akartam apám gyökereit sem kicsavarni a szívemből. A ház volt az utolsó megmaradt emlékem, a benne lévő rengeteg album képpel és tárggyal. Valahogy a levegő is más volt, ahogy a lacock-i lakásomba beléptem. Minden szokatlannak tűnt, mintha a berendezés sem lett volna a sajátom. Letettem a csomagomat és felhívtam a főnökömet, a felmondásomról beszéltem vele. Nem engedett, de mondtam, ha akarja, akár le is írom neki, hogy a két év alatt semmit sem kaptam a cégtől. Csak én igyekeztem, minden egyes közeli és távoli helyet bejártam, hogy minél jobb képeket készítsek, de sosem kerültem előrébb. Lehet bennem volt a hiba, hogy nem adtam magam? Elnézést, de tényleg.
Még a felmondási időhöz sem ragaszkodott, jó fiú volt és belátta, akinek már nincs veszteni valója, azzal igen kevésre megy. Tehát ott álltam, munka nélkül és mégsem bántam semmit. Szabadnak éreztem magam, a teher, amit a vállamon cipeltem, hirtelen enyhülni kezdett és levegőhöz jutottam. A lakáshoz viszont ragaszkodtam. A szentélyem volt, az a hely, ahol lelki békét találtam. Ám beláttam, hogy valamit valamiért, máskülönben ördögi körben rostokolnék, ki tudja mennyi ideig. Hónapokkal ezelőtt egyszerűen bolondnak hittem volna magamat, ilyen hamar és egyszerűen felmondani és még a lakást is feladni. De ez még várhatott, ugyanis nem akartam Revékhez költözni, nem is emlékeztem mennyien laknak abban a házban, mindig változott a létszámuk. Volt hogy többen voltak, volt hogy kevesebben. Én pedig nem akartam púp lenni a hátukon. Jézusom, komolyan úgy viselkedtem, mint egy naiv tinédzser. Kellett Ravenna segítsége a keresgélésben, közben pedig gyógyítgattam csendesen a lelkemet, ami nehezebb volt mint azt elsőre hittem. Belefulladtam a sok bánatba, de ugyan akkor lekötött az „új” életem is. Ki akartam szakadni és a néhány nappal azelőtt történtek, mérföldkövet jelentettek számomra.
A kanapén gubbasztottam, meleg tejet kortyolgatva és a puha pizsamámban laptopoztam, a felmondásom miatt sem éreztem bűntudatot, ahogy érdekes módon semmi iránt sem. Mintha hirtelen még jobban felnőttem volna, és akaratlanul és a képembe vágta a valóságot. De ami még hirtelenebb történt, az a Skype ikon volt, ami felugrott elém és rám mosolygott maga Ravenna Wilson, azaz Karvia arca. Elfogadtam a hívást és beállítottam a kamerát, hogy ne pont a melleimmel, hanem a csinos és nyúzott pofimmal kerüljön szembe. Kis ideig ő is állítgatott a kameráján, aztán elmosolyodott és hevesen integetni kezdett, amit viszonoztam. Mint valami primadonna.
- Szia holló, hogy s mint vagy? - érdeklődtem és a bögrémet a dohányzó asztalra tettem.
- Jól, keveset aludtam, de remekül vagyok. Várj egy picit. - ezzel a háta mögé fordult és elkiáltotta magát, valami űrnyelven, tehát nem értettem. - Bocs, a srácok nem hívtak, de ezért most szépen köszönnek neked. Csak hogy jobb kedved legyen. - hamarosan meg ők is feltűntek a háttérben, én pedig kicsit megijedtem, hiszen a pizsamafelsőm enyhén volt gyerekesen babarózsaszín. Magam elé kaptam egy párnát és megöleltem, addigra pedig Aleks és James a kamerába hajoltak.
- Hello Kel! - vigyorogta Aleks, James meg ellökte és ezzel ő foglalta el a képernyőmet. - Szia Kelly. Csak részvétünket akartuk elmondani, de ez a feketelyuk mellettem még ezt is elszúrja. - megmosolyogtam a megjegyzést és közelebb hajoltam.
- Köszönöm, és semmi baj. - válaszoltam kicsit vállat vonva.
- Na jó, hess, most csajos beszélgetés van. Amibe ti, nem fértek bele. Kifelé, egy, kettő. - tapsolt Rev és a srácok morogva, de ugyan olyan hevesen integetve vonultak ki. Túl sok volt az integetésnek csúfolt kapálózás, visszagondolva. - Pedig mondtam nekik, hogy viselkedjenek normálisan.
- Nincs ezzel semmi baj. Viszont vannak híreim. Felmondtam, mert így volt a legjobb, viszont a lakást nagyon nehezen engedem el. Idővel menni fog, de most még nem. Tudsz nekem segíteni abban, hogy közel hozzátok találjak valami házat?
- Szó sem lehet róla, itt is bőven van hely. Bevallom, a srácok már kíváncsiak rád, amióta jobban utánad néztek. Ha tudnád… Hihetetlen, mennyit foglalkoztak az adatlapoddal minden egyes közösségi oldalon. Még a munkahelyedet is megkeresték meg ilyenek. Kész nyomozóiroda. - mesélte, én meg őszintén meglepődtem ezen az egészen. Biztosan poénból csinálták, tehát vállat vontam egy nagy mosollyal.
- Remélem legalább valami jó képet találtak rólam.
- Abban biztos lehetsz. De alig várom, hogy végre ismét lássalak? Mennyi hónapja már? Ughh, nagyon sok… - biccentettem, hiszen volt annak már fél éve is, hogy láttuk egymást élőben. Hiányzott hogy végre teljesen kibeszélhessük magunkból a dolgokat, nem mellesleg pedig nagyobb szükségem volt rá.
- Igen. Nagyon sok.
- Hogy érzed magad? - hangja megváltozott és aggodalommal tele csengett. Pedig őszintén nem kellett volna, hiszen valamennyire én is már azon vagyok, hogy túl lépjek a történteken.
- Jobban. Ezért hagyok most mindent magam mögött, egy új meló is jól jönne majd és te is…
Nehezen aludtam el, azt hiszem hajnalig is fent voltam, mire eléggé lefárasztott a mocorgás az ágyamban. Álmomban valahol messze jártam, a nyugalom szigetének tűnt, csak én voltam ott és senki más. Ott akartam lenni, valójában is. Álmomban minden olyan könnyű volt, akár csak egy játékban.


2016. szeptember 15., csütörtök

Információk


Elérkezett a pillanat, amikor vallanom kell. Nem csupán a résszel kapcsolatban, hanem összességében mindenről. Köszönöm azt, hogy lojálisak vagytok hozzám, így pedig nyilván én is az leszek. Először is, a hátamról semmi információ, a vérvétel... Nos, az rossz lett, az első röntgenen mondta a doktornő, hogy ilyen korban ilyen kezet nem igazán látott. Tehát jól kezdődött a hetem. Nem is igazán tudok, és nem is szeretnék még erről beszélni, ugyanis nem fogom az ördögöt a falra festeni. Másodszor. Ez a sztori sokkal régebb óta van terítéken. Néhány éve a nagymamámnál daganatot diagnosztizáltak, azonnal műteni kellett és már ez a hír is igazi fejlövés volt az egész családnak. Tekintve arra, hogy kijelenthetem, félig meddig ő nevelt fel. Velem volt, és van is a mai napig, ő a harmadik szülőm, tehát a kapcsolatom vele azt hiszem ezerszer erősebb, mint ahogyan az megszokott lenne. Vagyis nem tudom, én így érzem. Számtalanszor megműtötték, majd kiújult ismét a rák, soha nem láttam ennyi erőt egy emberben sem. Pedig ő sem húsz éves. Egy szót sem szólt az elején, aztán felmerült benne a bizonyos feladás. Ott voltam mellette édesapámékkal együtt, mondtam neki, hogy nem szabad. Nem lehet, hiszen hahó, lassan végzek! Ott a szalagavatóm! Ott van minden...! Legyőzte. Képes volt annyi fájdalom és szenvedés után legyőzni a rákot. Mélységes tiszteletet érzek, és büszkeséget, hiszen ez nem kis szó. Eltelt néhány hónap és elkezdett gyengülni, még jobban fogyni, rosszul lett, stb. Aztán jött a veséje, amit "nem vettek észre", ugyanis "ez nem az ő szakterületük". Kérdezem én... Tessék? Tehát tucatnyi vizsgálat, CT, röntgen és miegyéb után, nem vették észre, hogy a veséi konkrétan a leállás szélén állnak? Letargia. A tudat, hogy ismét fájdalmai vannak és lesznek is. De valahogy ismét rendbe hozták, úgy ahogy, de jól volt és a nyarat is mellettem töltötte, amikor éppen nem dolgoztam naphosszat. A születésnapom után, miután sorban jöttek számomra a bizonyos sokkok, ismét csőstül jött a baj. Be kellett feküdnie a kórházba, ugyanis előtte nem sokkal kapott vért, két hétig egy másik klinikán volt, ott pedig annyira legyengült, hogy járni sem tudott biztonságosan. Rehabilitációra került, ahol olyan lázas lett, hogy sokkos állapotba esett, onnan pedig egyenesen a kardiológiára vitték. Ott pedig őszintén jobban volt, egészségesen nézett ki. Mégis éreztem, hogy ebből már nem lábal ki... Mostanra pedig lábra sem tud állni, a veséje felmondta a szolgálatot és azt sem tudom, mi vár ránk holnap vagy holnapután. Dialízisre kellene mennie, de ahhoz túl gyenge, ha pedig nem kap dialízist, itt a vége. Most pedig nagyon úgy tűnik, hogy elérkezett ez a pillanat. Lassan, de haldoklik és tehetetlen vagyok, nem csak én, de a szüleim is. Erősnek kell mindig mutatkoznom amikor mellette vagyok általában minden egyes délután és hétvégén, hiszen ha látja hogy mi feladjuk, akkor neki még nehezebb ez az egész. Tehát ma kaptam a hírt édesanyámtól, hogy készüljek fel, ugyanis ami bent vár, arra fel kell készülnöm. Nos, ezt nem részletezném, de gyökerestül megváltozott bennem minden, ha eddig nem történt volna meg. Közel áll hozzám, közelebb mint bárki más, vagy a családom bármelyik tagja. Elképzelni sem tudom, hogy mi lesz ezután, annak ellenére is, hogy tisztában voltam azzal, hogy ez lesz a vége. Én pedig amellett, hogy rengeteg órám van, még tartanom is kell magam, ugyanis a szüleim ölik egymást a történtek miatt. Mivel mint említettem, édesanyám kórházban dolgozik, de egyszerűen az ő keze sem képes olyan messze elnyúlni, ennek a levét ő maga is megissza. Nem Isten, hogy csodát tegyen. Édesapám viszont képtelen mindezt elfogadni, hiszen valamilyen szinten nem is lehet, az édesanyjáról van szó. Tehát itthon sincs békém, ezerrel tanulok, a kis szabadidőmben írom a részeket, hét eleje óta három kilót fogytam és mégis még működik a gépezet bennem. Pedig sosem leszek az a kőkemény valaki. Mégis kénytelen vagyok ebben a sztoriban erős, és vigasztaló lenni. Ott lenni és fogni a kezét, amíg még lehet. A rész pedig reményeim szerint a hétvégén jön, ha pedig nem, a jövőhét folyamán valamikor. Sajnálom, hogy nem hoztam semmi jó hírt, de kötelességemnek éreztem elmondani mindezt nektek.
Tovább szép estét!


NoyxFeyPress




2016. szeptember 1., csütörtök

1. Fejezet


Igen, mindenki jól látja, nem bírtam két hetet várni, sőt egyet sem és meg is hoztam a legelső fejezetet. Egyrészt mert a prológus után enyhén OC-nek tűnt még nekem is az egész történet. Ezt pedig szeretném eloszlatni a fejekben, így hát tessék. Ahogy hazaértem, ültem is a géphez, mert a földi pokolból egy kiút van, az pedig az írás. Hazudok, mert kettő, a másik meg a kávém. Egy kis megjegyzést engedjetek meg, ebben a részben egy kis ízelítőt adok abból, hogy nem mindenki olyan amilyennek tűnik. Tehát a legvidámabb és kelekótyább ember is lehet padlón, így hát Kelly itt nem éppen egyszerű tények elé lesz állítva, de hamarosan ebből is kilábal, mint mindig. Elég is a szövegelésből, kellemes olvasást kívánok és ne feledkezz magad után nyomot hagyni!
NoyxFeyPress


**********




Elbambulva meredtem az asztalra, amin a laptopom pihent kinyitva, bejelentkezve a közösségioldalamra. Már egy hete meg sem nyikkant, nem írt nekem abszolút senki és elfelejtettnek éreztem magam. A legnyomorultabb érzés, ha elfeledett vagy, nem igaz? Én pedig azt éltem át, egyedül a kis lakásomban, amit inkább a „lyuk”-nak becéztem. Ugyanis picike volt, kis konyha, kis fürdő, jézusom még az ablak is törpe volt. A reggeli kávémba kortyoltam hát és levergődtem az ismételten kicsi konyhapultról, kiléptem az oldalról és lehajtottam a laptop tetejét, megszoksz vagy megszöksz és én inkább a harmadik lehetőségnél fordultam be. Vagyis nem foglalkoztam senkivel és semmivel. Inkább bementem a szobámba öltözni, ugyanis a pénz nem keresi meg magát, így egyszerűen napközben legalább nem volt időm gondolkodni azon, mennyire egyedül vagyok. Csak magamra aggattam valami melegebb ruhát a késő őszi idő miatt és össze szedve a legfontosabb dolgaimat, kiléptem a lakásból és kulcsra zártam. A napi, már ösztönös rutin zajlott le, rohanás, busz, majd megint rohanás és így is késtem egy picit. Pedig komolyan mindig időben indulok, csak a közlekedés sosem volt a kedvencem és általában ott hagy a busz a francban ha nem vagyok elég ügyes. Ám így is csak becammogtam a műterembe, aznapra nem volt szinte semmi rendelésünk ami egyrész jó hír volt, másrészt rettentően rossz. A jó, hogy nem kritizálták a képeimet és a módszereimet. A rossz, hogy így mégis sor kerülhet a sok gondolkodásra. Letettem a táskámat a hosszú közös asztal egyik lába mellé és levágtam magam a székemre miután a kabátomból is kihámoztam magam. Előpakoltam a laptopomat, amin aznap már nem voltam hajlandó böngészni meg várni az üzeneteket, utána pedig a fényképezőgépemet is előhalásztam. Szépen elrendeztem magam körül a dolgaimat, vagyis morcos ábrázattal próbáltam kényelmesen elhelyezni őket ami nevetségesen nézhetett ki kívülről. Hirtelen ahogy belépett a világ legidegesítőbb munkatársa, azt kívántam bárcsak elütött volna a busz…
- Frissen, üdén? - vigyorgott a képembe és a divatszemüvege mögül a szempilláit rebesgette. Nem lett volna ezzel gond, ha egy, nem hordta volna nap huszonnégyben azt az undorítóan neonrózsaszínű szutykot a fején. Kettő, ha… nem, nincs kettő. Ez a nő úgy volt zsákutca, ahogy volt.
- Ja. - válaszoltam inkább visszamerülve a fekete képernyőbe, majd kis pislogás után inkább bekapcsoltam a laptopot.
- Ma is csinos vagy, mint mindig. Egy hipster buliból szöktél, vagy éppen a 80-as évekből?
Éreztem ahogy elpattan odabent az a bizonyos húr, ahogy vérnyomásom a tetőre mászik és hogy mennyire tartom magam, hogy ne üssem le.
- Csak felvettem a szokásos „hesspicsába” szettemet. Tehát, ha lennél olyan émelyítően kedves és tényleg, de halál komolyan elvonszolnád magad, Kelly rohadt boldog lenne. Ugye szeretnéd, hogy Kelly boldog legyen és ne harapja ki a nyaki ütőeredet? Na, most hogy végre meghúztuk a határainkat, szeretném ha ma reggel nem szekálnál, nem szólnál hozzám és egyebek. Jó? Puszi. - egyszerűen elrendeztem én a dolgaimat, de komolyan.
Egy kedves mosollyal néztem fel rá, majd elkomorultam és gépelni kezdtem a semmit, csak hogy tényleg hagyjon már. Szólásra nyitotta a száját, de csak idegbetegen fújtatott egyet és a tejszőke haját a válla fölött átdobva, elvonult. Folyton ilyen volt a napom, ez az ütődött nőszemély állandóan jobbnak hitte magát, szinte minden munkát lecsapott a kezemről. Pedig ha szebb is volt, tehetségesebb biztosan nem. Mégis, látszólag neki tette mindenki a szépet és jót. Bár mindenki tudta, miért. A reggeli kis összezörrenés után csupán lézengtem, Abi meg dolgozott, ami miatt kaptam is a lenéző pillantásokat. Utáltam. Nem féltékeny voltam, hanem csípőből utáltam. Aztán délben végre ismét szereztem magamnak kávét, a nedűt amit okos emberek adtak nekem, egy nagy bögrében. A nap fénypontja, gondoltam. De amikor az ember azt hiszi, végre minden nyugis és úgy ahogy de rendben van, megérkezett a drága főnököm. Délben, amikor már négy órája dolgoznia kellett volna velünk együtt. Nem ismételném magam, de őt sem igazán szerettem na… Biccentett és velem szemben pakolta le a dolgait, amolyan igazi főnök módon. Vagyis ki, ha én nem? Nem szóltam semmit, csupán viszonoztam a köszönését és a képeket retusáltam tovább, szépen csendben. Fényképész voltam, bár teljesen másnak tanultam egyetemen. Elsodort a sors, és azt hiszem ebben Ravennának is szerepe volt. Egyetem után el kellett válnunk, ő visszament Amerikába a szüleihez és az életéhez, én pedig… Nos, mit is mondhatnék? Maradtam Londonban, vagyis nem pont a központban mert azt megfizethetetlen lett volna. Ám vissza, nem akartam kerülni. Mindenki végzett a munkával egy kis időre és az asztal köré ültek ebédre. Abi a főnökkel beszélgetett, amíg a többiek ( mert voltak mások is, akik nem zavartak nagy vizet ) egymással kommunikáltak, én pedig lementettem a képeket, hogy újabb adag kávéért induljak. Valami rezegni kezdett, még mielőtt feltápászkodhattam volna a helyemről. Olyan gyorsan csaptam le a telefonomra miután felcsendült a jól ismert zeneszám, mint gyöngytyúk a takonyra és gondolkodás nélkül vettem fel.
- Ravenna? - örültem meg, egy hete nem hallottam felőle és mint mindenkinek ilyen helyzetben, piszkosul hiányzott. Talán mondta, csak elfelejtettem az okát annak, hogy nem elérhető? Össze kellene szednem a gondolataimat, a dolgaimat és legfőképpen az életemet. De nem ő volt. Nem volt akkora szerencsém. A férfi hangja mély volt és megnyugtató. - Igen, én vagyok. - feleltem a kérdésére és valami rosszat sejtettem. A második mondat után a mosoly fokozatosan olvadt le az arcomról és fel kellett állnom az asztaltól, nehezen ment és a szobából kifelé menet is olykor összemosódott előttem a kép. Rosszullét lett volna? Meglehet. Kicammogtam a hátsókijárati lépcsőkhöz és az egyik fokra huppantam, hallgatva a férfi szavait.
- Nagyon sajnálom, kisasszony. Őszinte részvétem az apja miatt. - mit lehet ilyenkor mondani, azt hogy köszönöm? Komolyan? Micsoda ostoba játék is ez az egész életnek csúfolt színdarab…
- Köszönöm uram. - nyeltem nagyot a válasz után és az utolsó lényeges dolgok meghallgatása után letettem a telefont.
A kezembe szorítottam a mobilomat és egyszerűen csak magam elé meredtem. A hír villámcsapásként ért, nem erre számítottam és nem is emiatt keltem fel aznap reggel. Apám meghalt, tegnap délután, ismételtem meg a fejemben és észre sem vettem ahogyan a könnycseppek már az arcomat áztatták. Akkor is az apám volt, még ha részeges is volt amióta csak az eszemet tudom. Józan napjain rendes ember volt, igazán, ám amikor felöntött a garatra, eljárt a keze, kifordult magából és egyedül én voltam ott neki, tehát én kaptam az atyai pofonokat. Mégis nevelt, addig amíg fel nem nőttem és ki nem repültem a fészekből az egyetem miatt. Ezért nem akartam visszamenni, mert torkig voltam mégis mindazzal, amit tőle kaptam, még akkor is, ha olyan volt amilyen.
Ott ültem, huszonhat évesen, teljesen egyedül a világban mert már nem volt senkim. Egy szülőm sem élt, legalábbis anyámról nem tudtam él-e vagy hal, apám meg… Hangosan felsírtam, pedig legnehezebb napjaimon sem fakadtam ki, még anno Rev előtt sem. A térdeimre hajtva a fejemet áztattam az egereket, a szívem összeszorult és a gyomrom felkavarodott, rohadt rosszul voltam és levegőre volt szükségem. Nem is tudom hogyan kerültem ki az utcára, de mély lélegzeteket vettem és a zokogásom is alább hagyott, amennyire az lehetséges volt. A hirtelen hiány lyukat ütött a mellkasomba és üresnek éreztem magam. Pedig rendbe kellett magamat szednem, mi mást tehettem volna? Néhány percet még kint levegőztem, szellőztettem a fejem és kifújtam az orromat, ami úgy hangzott mintha egy elefánt trombitált volna. Ramatyul éreztem magam és így sétáltam vissza a többiekhez. Mindenki rám nézett, én pedig vissza rájuk, mintha egyáltalán megérthették volna abban a pillanatban a helyzetem súlyosságát. De nem mondtam semmit, leültem és folytattam tovább a munkámat.
Délután csendben pakoltam össze, általában villámgyorsan elhúzom a csíkot, ám aznap képtelen voltam magamra tempót erőltetni. A laptopomat kikapcsoltam és mintha egy szent ereklye volna, úgy tettem be a helyére, a fényképezőgépemmel ugyan így tettem. Majd a kabátom felvétele után a főnökömhöz léptem.
- Ki szeretnék venni egy időre szabadságot. - szólaltam meg erősebb hangon, mint ahogyan éreztem magam.
- Szükség van rád Kelly, nem mehetsz most el. - a nagy lószart van rám szükség, azt! Legalább ne hazudott volna a szemembe, mindenki pontosan tudta hogy a kis szőke cicát kefélgette és nagyrészt emiatt kapott meg minden melót. Undorító, hogy ilyen a világ, hogy így jut előre néhány ember. Szóval rám nem volt szükség.
- Szabadságot veszek ki, ha tetszik, ha nem. Egész évben egy napot sem vettem ki, most szükségem van rá és ha tetszik, ha nem, holnaptól meghatározatlan ideig nem leszek elérhető. Viszlát. - ezzel el is intéztem a dolgot, hátat fordítottam neki és ott hagytam.
Muszáj volt haza utaznom és egy repülőjegyet is foglalnom kellett még másnapra. Minden lehető legrosszabb dolog a nyakamba szakadt és nekem kellett a temetést is intézni, azt hogy a legközelebbi barátait meg ismerőseit értesítsem. A buszon is elvoltam a saját magam gondolataival, egyszeriben minden valósnak hitt dolog kicsúszott a kezeim közül, már nem én irányítottam az életemet, hanem az életem engem és ő utasítgatott a helyes irányba. Legalábbis ami szerinte az volt. Néhány kátyú miatt zötykölődött az út, az egyik nagy átkozott kráter pedig fel is ébresztett a merengésemből. A központban dolgoztam, de kint laktam Lacock-ban, körülbelül száznegyven kilóméterre Londontól. Szerettem utazni, mindig néztem a tájat, még akkor is ha számtalanszor láttam ugyan azokat a házakat, mezőket és utakat. De valahogy aznap semmi szépséget nem találtam bennük, amiket addig annyira szerettem.
Otthon minden még szürkébbnek is kisebbnek hatott, mint addig bármikor. Letettem az asztalra a nagy táskámat, a telefonomat pedig mellé hajítottam, szükségem volt egy kávéra amit fel is tettem főni. Addig viszont csak tengtem-lengtem a lakásban, felhívtam a tulajdonost hogy el kell utaznom magam sem tudom mennyi időre, megértette pedig nem is kérdezett rá a hirtelen utazásom okára. Egy kedves idősebb nőé volt a ház, enyém volt a felső szint, alattam pedig egy férfi lakott akit szinte sosem lehetett látni. A kávé lefőtt és elkészítettem magamnak úgy ahogyan szerettem, mégis keserűnek éreztem még azt is. Böngészni kezdtem egy idő után a neten repülőjegy után, találtam is kora reggeli indulással és le is foglaltam, hirtelen nem volt időm azzal foglalkozni, mint amikkel azelőtt gondolkodtam. Nem hittem volna, hogy ennyire hamar eljön ez a idő, őszintén soha nem is merült fel bennem az, hogy majd nekem kell mindezt intéznem. Az öreg egészséges volt, akkor is ha ivott, még a májának sem volt semmi baja. A sors fintora. A zuhany alatt próbáltam a gondolataimat elhessegetni, ami természetesen nem ment. Nem akartam a múlton gondolkodni, nem engedhettem meg magamnak még egy nagy adag sírást, ahhoz túlságosan is szigorú voltam magammal szemben. Csak egy szál törülközőben és nedves hajjal baktattam ki a szobámba, elővettem a bőröndömet és bepakoltam minden szükséges dolgomat.
Fél tíz lehetett, amikor leültem a kanapéra, elkészülve a holnapi utazásra, de arra egy fikarcnyit sem voltam felkészülve, ami ott vár majd rám. Tudom, hogy ez az élet rendje, tisztában vagyok vele, hogy ez ilyen, hiszen már egészen kicsin megtapasztaltam az élet igazságtalan oldalát. A párnámat magam elé vettem és szorosan megöleltem a puha anyagot, hiányzott Ravenna és a vele való Skypeolás, nem volt semmim csak munkám, amit sejtettem hogy előbb vagy utóbb elveszítek, tekintve a bent eluralkodott helyzetre. Néma volt a ház, vele együtt én magam is. Nem szólt a laptopomból a kedvenc zenéim lejátszási listája, nem pakolgattam át egyik helyről a másikra a ruháimat, ahogyan nem mosolyogtam Revre kamerán keresztül se. Bár annak már egy hete.
Elaludtam, ott helyben a kanapén, a kis lámpa fénye mellett, reggel pedig az időzítőm vert fel. Szerettem aludni, addig is kiszakadtam a mindennapokból és csak én voltam, a nyugodtság és az álmaim. Kidörzsöltem a szemeimből a maradék kis álmosságot is miután kinyomtam az ébresztőmet, csodálkoztam, hogy képes voltam elaludni. Normális mind ezek után, hogy csak úgy elaludtam mint a tej? Már semmit sem tudtam megválaszolni, a magamnak feltett kérdéseket sem. Rászántam magam arra, hogy felöltözzek és fogmosás után megfésülködjem. Elrendezte magam, hogy kinézzek valahogy, bár az idő pontosan olyan borús volt és barátságtalan, mint amilyen a hangulatom is. A szemeim vörösek voltak, hiába nem sírtam este, hiszen tudtam hogy akkor az arcom reggelre a szemeimmel együtt menthetetlen lesz. Erre tessék…
Összeszedtem a csomagomat és még visszapillantottam a lakásomra, mint valami szerelmes gimis filmben, pedig ez a való világ volt. Nem pedig valami gimnazista love story. Lesétáltam a keskeny kis lépcsőn és a fejemre húztam a kapucnimat, az idő sem kedvelt annyira, hogy meglógjak eső nélkül. Magam után húztam a bőröndöt és mivel miért is ne, megengedtem magamnak egy taxit a repülőtérig. Összenyomtak a falak ahogyan ott ültem, a becsekkolásra várva. Nem szerettem sok ember között nyomorogni, és már reggel ahogy láttam, fél Anglia utazásra vágyott. Szent ég, csak éljem túl az utat… Csak erre tudtam gondolni folyamatosan.
Órákkal később megviselten vártam a csomagjaimat a repülőtéren. Dublint nagyon szerettem, régen minden hétvégén eljöttünk apámmal, fél órányira laktunk és tudtam, hogy a régi sebek fel fognak szakadni és nem is tudta ellene tenni semmit. A kocsiban bediktáltam a címet és hátra dőltem az ülésben, felkészítettem magamat amennyire lehetséges volt arra, hogy szembe nézzek a régi házunkkal, a szobámmal és minden dologgal.  A sofőr valakivel vitatkozott telefonon keresztül, Ír nyelven darálta a szavakat és rám is tett megjegyzéseket. Biztos voltam benne, hogy az asszony idegesítette fel, de hamar a kért címre értünk és leparkolt a ház előtt. Kifizettem a kijelzőn látott árat, de mielőtt kiszálltam volna, odahajoltam a két ülés között hozzá.
- Ha már ennyire bunkó, tanulatlan senkiházi, hogy egy, nem bizonyosodik meg az utasa származásáról és ócsárolni van kedve, legalább fogja be a száját. Kettő, nem illik így beszélni egy hölggyel, a felesége helyében én már régen kirúgtam volna magát. Tehát, további szép napot húgyagyú, és imádkozzon, hogy ne tegyek magára panaszt a jogaim megsértése miatt. - mondtam az anyanyelvemen, ezzel kiszálltam, a csomagomat magam után rángatva és bementem a kapun.
Felnéztem a házra, ami az idők során megöregedett és nagyobb repedések voltak a falon, mint amilyenekre emlékeztem. Mióta is nem jártam otthon? Legalább három éve. A diplomaosztó után hazaugrottam egy hétvégére, de az is olyan volt amilyen. Mint mondtam, már egy rokonom sem élt, a régi kulcsommal jutottam be a házba. Bent pedig ahogy kitárult az ajtó, szembe néztem a halál ott maradt nyomaival…

 

 

2016. augusztus 30., kedd

Prológus

Mindenkit köszöntök, és meg is érkezett a prológus, amire gondolom számítottatok is.
Mint mondtam, a blog a My Dear Ravenna című blog kistesója, így lehetnek benne,
sőt vannak is eltérések Ravenna és Kelly szemszöge között. De remélem, ezt ugyan
annyira szeretni és élvezni fogjátok mint azt a blogot.
NoyxFeyPress

**********


A világ legutálatosabb dolga reggel korán kelni. Ugye nem csak én osztom ezt a véleményt? Mégis megszólalt az átkozott óra, az sem segített a helyzeten, hogy a kedvenc metál számom csendült fel meg kell hagyni, jó hangosan. Csak egy karnyújtásnyira volt a kis utálatos bigyó, de legalább két percbe tellett míg lecsaptam. Felültem egy hatalmas ásítással és kidörzsöltem a szemeimből a klassz kis álmom maradványait. Pedig olyan jó volt! A nem messze tőlem alvó vörösre néztem és hitetlenkedve pislogtam, még erre sem ébredt fel. Lehetséges ennyit és ilyen mélyen aludni? Úgy látszik, igen. Legjobb barátnőmmel laktam egy koleszszobában immár két éve, ugyan úgy kezdődött az egész mint ahogy a tipikus egyetemes filmekben, amikor beköltöztünk a kis lyukba. A falakon bakancs nyomok voltak, picike volt a hely, állott szagú és idegen. Volt benne két ágy, két éjjeli szekrény és némi polc, íróasztal sehol. Mégis örültem hogy elszakadtam otthonról, reménykedtem abban hogy végre elszakadhatok és magam lehetek.
Aztán megérkezett Ravenna, a vörös hajával és feketén kihúzott barna szemeivel, alig szólt hozzám két szót még úgy is, hogy hivatalosan is lakótársak lettünk. Abban az időben, nos én sem voltam nyitottabb, akármilyennek is mutattam magam kifelé, legbelül magányos és szomorú voltam. Merengő típus, csak egy csaj voltam a sok körül és az egyéniségem is valahol Narniában fagyoskodott. Lényegében el kellett telnie néhány napnak amíg mindketten megszoktuk a tényt, hogy itt már nincsen aki vigyázhatna ránk és magunkra vagyunk hagyva. Én nyitottam felé és ezzel egyetemben merészebbé váltam, természetesen visszafogottan voltam vakmerő. Rengeteg óránk volt együtt, emellett pedig én külön órákból próbáltam össze szedni magam anyagilag, hiába finanszírozta az egyetemmel együtt a koleszt az állam, vissza nem mehettem és nem is akartam. Szóval az első évben a társaimat próbáltam felhúzni matematikából, Revnek meg ingyen segítettem. Így alakult ki a barátságunk és egyenesen imádtam, mert mindenben megtaláltuk a közös hangot.
- Reggelt! - másztam oda hozzá és kicsit oldalba térdeltem hogy legalább észre vegyen. Felkelt és felém fordult ásítva, kiolvastam a reggeli kómás arcából is, hogy éppen a pokol tüzébe kíván, de sajnos korán volt egy óránk, aztán csak délután, de muszáj volt bemenni hiszen fiatal és jó pasi volt a tanár.
- Nem hiszem el, hogy komolyan gondoltad a szerda reggeli órát. - nyafogta és vissza hasalt átölelve a párnáját mintha az megmenthette volna, ám sajnos nem.
- Nagyos is komolyan gondoltam, ideje felkelned mert  tudom, hogy nagyon nem akarod az én haragomat. Legyél boldog, mert most a kávét is én csinálom. Igyekezz! - borzoltam fel a haját és a kis vízmelegítőhöz léptem amit az egyik könyvespolcon tartottunk és elkezdtem vizet melegíteni. Kellemetlen volt ha ki kellett menni a mosdóba, ugyanis a folyosó másik végén volt a zuhanyzókkal együtt. Gyorsan megcsináltam a két bögre nedűt és Revnek adtam a sajátját.
- Nem akarunk inkább itt maradni és leadni a technika órát? - pislogott a nagy szemeivel rám és elnevettem magam, olykor Bambira emlékeztetett az ártatlan tekintetével, de csak én tudtam milyen vadócka lapul az álarc mögött.
- Én akkor is elmegyek rá, felcsípem Mr. Gallingert.
- Kelly, tizenöt évvel idősebb nálad… - ingatta a fejét Rev, jó, igen, kicsit idősebb volt, de nekem mindig is az volt az álláspontom, hogy annyi az ember amennyinek érzi magát. Na meg természetesen csak hülyéskedtem, mégis csak a tanárom.
- Na na, ne ítéld el a nagy korkülönbséget, sosem tudhatod mit hoz az élet számodra is. - somolyogtam rá a bögrém pereme mögül majd letettem a földre és mindkét kezemet baloldalra lendítve magam előtt, az egyik karomra hajtottam a fejem, bumm bics módra. - Ámen.
- Tiszta hülye vagy! - nevette, legalább az ilyen baromságaimmal jó kedvre deríthettem és ez nekem már eredmény volt. - Ámen.

Nyitás & kicsit a blogról





Ezennel, drága embereim, meg is nyitja kapuit a blog.
Reménykedem benne, hogy legalább annyi olvasónak örvendezhetek
majd, mint a Lokison, ám előbb engedjetek meg néhány szót.
Ez a történet NEM lopott, és a saját elmém szüleménye. A MDR
"testvérblogja", ami annyit tesz, hogy itt nem Ravenna, hanem bizony
Kelly életét boncolgatjuk. Egyrészt azért, mert drága legjobb barátnőm
is noszogatott vele, másrészt pedig néhányan kérték, hogy legyen.
Így hát tessék, megszületett nektek Kelly és James blogja!
Lesznek bőven eltérések ebben a történetben, sőt, nevezzük nevén
a kölyköt, ez nem Rev sztorija, csupán a szereplők azonosak
és néhány helyszín.
Egyéb fontos információ, hogy igyekszem a részeket kéthetente
hozni, ha pedig késés várható, azt azonnal megosztom veletek.
További szép napot.

NoyxFeyPress





Szablon wykonany przez Melody